2015. január 7.

Az én hősöm

Nagy erejű volt a robbanás. A gomolygó füstfelhő, ami akkor felszabadult, a legkisebb zugokba is utat talált magának. A levegőben százával, ezrével röpködtek a tégla- és a fémdarabok. A város utcáit a háború kezdete óta elöntötte a mocsok és az emberi szenvedés minden velejárója.

Ez is egy újabb támadás volt, ám ezúttal komolyan veszélybe került az életem. A bomba a szemben lévő épületben robbant, és csoda, hogy a mi házunk nem dőlt össze az erejétől. Amikor magamhoz tértem, egy hatalmas deszka hevert a lábamon. Nagy nehezen le tudtam rúgni magamról, de a jobb lábam eltörött. A másikon bicegve, mászva jutottam el oda, ahol egykor az ablak és a lakásunk fala volt. A padlót szőnyegszerűen borították be tégla- és üvegdarabok. Felsértették a bőrömet, a karomból és a tenyeremből folyt a vér. De nem éreztem fájdalmat, a testem nem fogta fel, hogy mi történik vele. Hajtott a túlélési ösztön, tudtam, hogy életben kell maradnom.

Az ablak kerete ripityára törve hevert a földön. Ahogy melléértem, eszembe jutott az a forró nyár, amikor édesanyám a párkányon könyökölve figyelt minket, ahogy az utcán hajtottuk a lányokat. Mindig azt mondta, előbb-utóbb valamelyiktől megkapom a magamét. Tudta, hogy csibész vagyok, mindig is az voltam. Életrevaló, igazi túlélő. Drága anyám! Bárcsak megérhette volna, hogy látja a fiát felnőni.

Nehezen, de felegyenesedtem. Ekkor hasított belém igazán először a fájdalom. Végigfutott a hátamon, és a mellkasomba nyílalt. Azt hittem, elájulok, de nem adhattam fel. Nem maradhatok ott a földön heverve. Ha megtalálnak, elvisznek, eladnak rabszolgának vagy megkínoznak és megölnek. Túl kell élnem!

Erőm kezdett elhagyni. Éreztem, ahogy távozik a testemből, és gyengülnek végtagjaim. A lábam sajgott és egyre jobban vérzett. Szédülni kezdtem, tudtam, mi következik. Vége van. Elvesztem. Már nem tudom irányítani a sorsomat.

Nem tudom, meddig feküdhettem ott kábán. Talán öt perc volt, tán egy óra, vagy egy nap. Nekem csupán egy pillanatnak tűnt. Éreztem, ahogy közeledik felém. Csak félig bírtam kinyitni a szemem, de igazi angyali csodát láttam. Egy gyönyörű lény magasodott felém, és tekintete elvarázsolt. Csillogó szürke szeméből melegség áradt felém, és én szívtam magamba, mintha csak az élet forrása lenne. Felemelt a mocsokból. Kivett a szenvedés árnyékából, és én úgy éreztem, megmenekültem.

Tekintetem az utcára vetettem, és a látvány, mely elém tárult mindennél csodálatosabb volt. Felülkerekedtünk rajtuk. Győztünk! Akkor ott, abban a pillanatban úgy éreztem, kaptam még egy esélyt. Reményt arra, hogy felépítsünk egy új várost, egy új világot, egy új életet. Újjá születtem.