Szállás egy éjszakára
Szomorúan vette észre, hogy mennyire elszaladt az idő. Annyira belemélyedt a különös rovarok keresésébe és tanulmányozásába, hogy az esti szürkület már nem sokat engedett láttatni a szemnek. A nap már eltűnt a fák között, de ő még mindig az erdő mélyén járt. Ideje hazamenni, gondolta Peter.
Elfáradt az egész napos túrában, lábai egyre nehezebben vitték az ösvényen, és a hátizsákja is húzta a hátát. Peter imádta a rovarokat. Biológusnak tanult a főiskolán, élvezte vizsgálni a mások számára visszataszító ízeltlábúakat. Látott bennük valamit érdekeset, valami megmagyarázhatatlant. Valami különöset. Szép példányokat gyűjtött össze az erdőben, és ez a gondolat elégedett mosolyt csalt az arcára. Otthon kis üvegekbe teszi őket, és a gyűjteményének csodás díszei lesznek, ábrándozott.
Feltette fejlámpáját, hogy jobban lássa az utat maga előtt, majd alaposan megtörölte kissé koszos szemüvegét. Azonban meglepetten vette észre, hogy ismeretlen a hely, ahol jár. Pedig azt hitte, jó irányba indult vissza. Elbizonytalanodott. Homlokát ráncolva elővette az iránytűt, és figyelte annak mozgását. A nyíl az egyértelmű irány helyett ide-oda mozgott. Fene essen belé, éppen most romlik el ez is! – háborgott magában Peter. Nem esett kétségbe, a fák törzsén lévő mohákat kezdte keresni, hátha azok majd megmutatják, merre van észak. Igen, már tudta az irányt. El is indult dél felé, ahonnan jött. Ahogy a fák sűrűjében haladt, azon gondolkodott, mikor térhetett le az útról. De az sokkal inkább aggasztotta, hogy még mindig nem ért ki a rengetegből. Egy ösvényre kellene megérkeznie. Megállt, hogy újra átgondolja az irányt.
Körbenézett, és nem messzire halvány fényt látott felvillanni. Keleti irányból jött. Majd egy újabb villanás követte az előzőt. Kíváncsisága nem hagyta nyugodni, tudni akarta, mi lehet az. Elindult hát a fény felé.
Ahogy közelebb ért, egy házat pillantott meg. Erdészháznak vélte ott az erdő közepén. Fadeszkákból összeácsolt kunyhó egy apró terasszal. Még emelet is volt rajta. Nem gondolta, hogy bárki is lenne benne, hiszen most nincsen vadászidény, lakhatásra pedig nem kimondottan alkalmas. Legalábbis kívülről elnézve.
A levegő egyre csípősebb lett, és Peter gyomra hatalmasat mordult. Volt még nála néhány szendvics, talán senki sem bánja, ha megvacsorázik a házban. A teraszra lépett, mire a fadeszka megreccsent a talpa alatt. Ezt követően minden lépését nyikorgás kísérte. Nem valami bizalomgerjesztő ez a ház – állapította meg. Az ajtóhoz lépett, és lenyomta a kilincset. Megdöbbenésére az ajtó egyből kinyílt. Óvatosan benézett, és a szoba egyik távolabbi pontján egy gyertyát pillantott meg. Lassú léptekkel haladt előre, majd becsukta maga mögött az ajtót.
– Hahó! – kiáltott. – Van itt valaki?
Csak a csend válaszolt. Peter körülnézett a földszinten. A szobából nyílt a konyha. Megnyitotta a csapot, mire mélyről jövő zúgás hallatszott, de víz nem jött belőle. Még egy helyiség nyílt a szobából, amit némi túlzással lehetett csak fürdőszobának nevezni. A közepén egy erősen kopott zománcú kád állt, körülötte a földön falról lepattogott csempe darabok.
Ha ég a gyertya, akkor nemrég járhatott erre valaki. Talán élelemért ment az erdőbe, hamarosan hazaér. Majd megkéri, hadd töltse itt az éjszakát – gondolta. Már késő van, inkább nem járkál az erdőben éjnek idején. Ma estére ez lesz az otthona.
A szoba közepén lévő kanapéra heveredett. Ahogy lehuppant, felkavarta a takarón összegyűlt port, ami köhögésre késztette. Ekkor különös, tompa hangot hallott. Felkapta a fejét, és a plafont bámulta. Mintha az emeletről jött volna. Várt egy kicsit, de semmit sem hallott. Kint felerősödött a szél, talán egy fenyőtoboz esett a tetőre. Kicsomagolta a szendvicsét, és jóízűen falatozott belőle. Óh, milyen éhes volt már! A következő falat azonban megakadt a torkán, mikor újabb ismeretlen hang csapta meg a fülét. Nagyot nyelt, hogy lecsússzon az étel. Tekintete ismét a plafon deszkáira szegeződött. Ez nem fenyőtoboz.
A lépcső alján állt, és nézte a feljáró ajtaját. Zárva volt. Fel kell mennie. Talán egy macska rekedt fent. A lépcső bizalmatlan hanggal kísérte lépteit. Úgy recsegett, mint a terasz megkopott deszkái. A szél egyre erősebben fújt, és ebben a pillanatban egy leszakított faággal betörte a konyhaablakot. A szilánkok rendezetlenül terültek szét a konyha padlóján. A gyertya lángja azonnal kialudt. Peter ijedten fordult vissza a csörömpölésre, és pár lépést tett lefelé a lépcsőn, hogy lássa a konyhában történteket. Míg ő az üvegszilánkokat figyelte, a padlás ajtaja hangtalanul kitárult.
Peter lesietett, hogy keressen valamit, amit a kitört üveg helyére tehet. A tulajdonos azt fogja hinni, hogy ő törte be az ablakot, hogy bejusson a házba. Ezt hogyan fogja kimagyarázni? Aggodalommal járkált a szobában, végül egy négyzet alakú deszkát próbált az ablakkeretbe helyezni. Nem fedte le teljesen a keretet, de jobb híján ez is megteszi – nyugtázta magában.
Visszaült a kanapéra, és ismét beleharapott a szendvicsbe. Vajon hol lehet a házigazda ennyi ideig? Biztos messzire ment vadászni. Nyulat vagy apró rágcsálókat kereshet. De ilyen sötétben már nem látott rá sok esélyt, hogy sikerrel jár. Elmélkedéséből egy újabb zaj zökkentette ki. Ez is a padlásról jött, ám ezúttal hangosabb volt. Mintha valaki felnyögött volna. Emberi hang?
Megint elindult a lépcsőn felfelé. Úgy kapaszkodott a korlátba, mintha az élete múlna rajta. Van még valaki a házban? Rejtőzik valaki a padláson? Nem kellett volna idejönnie. Miért is nem ment haza még világosban, amikor látta az ösvényt? Az édesanyja már biztosan aggódik érte. Telefonálni kellett volna, hogy jöjjenek el érte, keressék meg az erdőben. Talán nem lesz nagyon dühös a vendéglátója.
– Halló! Van ott fent valaki? Bocsánat, hogy bejöttem az engedélye nélkül… én csak… eltévedtem, tudja… – hangja remegett a félelemtől. – El is mehetek, ha zavarom. Nem akarok gondot okozni. – Hirtelen nem is tudta, melyik a rosszabb, ha megy, vagy ha marad.
Megállt a lépcső tetején, és bátortalanul nézett a sötétségbe. Kérdéseire nem érkezett válasz. Ekkor hirtelen csiklandozni kezdte valami a korláton nyugvó kézfejét. Ijedten kapta oda a tekintetét, de megkönnyebbülve látta, hogy csak egy százlábú sétál át rajta. Csak egy rovar. Méghozzá az egyik kedvence, a barna százlábú.
– Helló, kis haver! Majdnem a szívbajt hoztad rám, ugye tudod? – szólt hozzá kedélyesen, mire az megállt. Mind a tizenöt pár lábával a fiú kezén pihent. S mintha nézte volna.
– Na, mi van veled? Miért álltál meg? – nézett rá kérdőn vastag szemüvege mögül.
A szél elállt, a csend kiélesedett. Peter tekintete a sötét padlásra vetődött, ahonnan egy halk morajlás kezdett felerősödni. Valami jön. Közeledik…
Másodpercek alatt árasztották el a földet a százlábúak. Peter lába körül már nem látszott a lépcső deszkája. Felmásztak a cipőjére, onnan a lábszárára. A fiú felsikoltott, és menekült lefelé a lépcsőn. Úgy szedte a lábát, ahogy csak bírta. Megpróbált kijutni az ajtón, de mielőtt odaért volna, a falak és az ajtó lassan eltűnt, és minden fekete lett, ahogy ellepték a rovarok. Tele volt velük a padló, felmásztak az ablakokra, és a plafonról potyogtak. Peter volt a célpont.
A mosdóba futott. Az ósdi kád csordultig megtelt százlábúakkal, úgy folytak ki belőle, mint a fürdővíz. Peter ordítva menekült vissza a szobába, onnan át a konyhába. A bedeszkázott ablakon át talán még kijuthat, súgta az ösztöne. A konyhába érve azonban megcsúszott a rovarszőnyegen, és a padlóra zuhant. Fejéről leesett a szemüvege. Próbált feltápászkodni, de a lábát azonnal beterítették, és már a karján is gyülekeztek az ízeltlábúak. Az üvegszilánkok felsértették a bőrét. A százlábúak pedig rávetődtek a sebeire. Rugdosta, rázta le magáról őket, de azok csak jöttek és jöttek. Marták, harapták a húsát. Ordított, ahogy a fájdalom beléhasított. Peter minden erejét összeszedve, kúszva próbált eljutni a kitört ablakhoz, de testét lenyomta a rá nehezedő rovartömeg. Utolsó erejével még a szabadságot, az életet jelentő ablak felé nyúlt. Míg végül a rovarok lassan, kíméletlenül ellepték egész testét.
Peter imádta a rovarokat. Biológusnak tanult a főiskolán, és élvezte vizsgálni a mások számára visszataszító ízeltlábúakat. Látott bennük valamit érdekeset, valami megmagyarázhatatlant. Valami különöset.
~ Megjelent: Minerva Capitoliuma, 2015. július ~
