A kerítésnél leskelődött, majd mikor a jegyellenőr egy óvatlan pillanatban elmerengett, gyorsan belopózott mögötte. Elégedettséggel töltötte el, hogy sikerült kijátszania, és alig várta, hogy bevehesse a varázslatos cirkuszt. Be akarta szippantani az illatát, érezni a lüktetését, átélni a pompa és a csillogás minden pillanatát.

Norman koszos utcagyerek volt. Foltos sapkája alatt a haja kócos és zsíros, ruhája szakadt, bőre mosdatlan. Két éve került az utcára, azóta sikátorokban húzta meg magát az anyjával. Párnája a piszkos kabátja, ágya egy kartonpapír és némi újság volt. Éjszakánként a csillagos eget bámulva arról álmodozott, hogy egy nap kiemelkedik a mocsokból, egészen fel a dicsőségig. Nem lesz többé nincstelen koldus. S lám, egy nap megérkezett városukba a híres cirkusz. Ez volt a nagy lehetőség Norman számára. Bármilyen munkát elvállalt volna, még az állatok ganajozását is, csakhogy befogadják, és elhagyhassa ezt a várost. A régi életét, a szegénységet, a mocskos utcákat. Tiszta ágyban aludni, világot látni, pénzt keresni, ha távolról is, de segíteni édesanyját, csak ez lebegett a szeme előtt.

Miután kellő távolságra került az ellenőrtől, felegyenesedett, és belevetette bele magát a cirkusz sűrűjébe. Bármerre nézett, csodálatos fényeket látott. Hosszúlábú cingár, félmeztelen férfiak, tüzet fújó kacér lányok, késekkel ügyeskedő legények látványa nyűgözte le. Bárcsak ő is közéjük tartozna! A távolban hatalmas óriáskerék magasodott. Minden olyan varázslatos volt, akár a mesében.

Körülötte kacagó felnőttek, ajándékokat cipelő és édességeket majszoló gyerekek haladtak el. Gyomra hangosan felmordult. De szeretne enni valamit! S ekkor meglátta. Nem messze tőle, gyerekek gyűrűjében, ott állt a vattacukorárus.

Mit nem adna egy ínycsiklandozó, hatalmas, rózsaszín vattacukorért! De finom lehet! Ahogy így álmodozott, a nyála is kicsordult a szája szélén. Észre sem vette, hogy lábai önkénytelenül az árushoz vitték, és már ő is ott sorakozott a többi izgatott gyerek között.

– Anya, veszel nekem vattacukrot?

– Apa, én is kérek! Egy kéket kérek! És egy pirosat is!

Hallotta, ahogy a többi gyerek könyörög a szüleinek. Ekkor döbbent rá, hogy egy vasa sincsen. Nem tudja megvenni magának a rózsaszín vattacukrot. Szomorú lett, szája legörbült, és búsan elsomfordált. Ahogy piszkos inge ujjával elmorzsolt egy könnycseppet, valaki megérintette a vállát. Ijedten fordult meg, azt hitte, lebukott a jegyellenőr előtt. Azonban nem az ellenőr, hanem a vattaárus magasodott fölé.

– Miért búslakodsz, kisfiam? – mosolygott rá a férfi. Hasa akár egy óriási boroshordó, úgy türemkedett ki nadrágjából. Lábai szokatlanul rövidek és tömzsik voltak. A kacifántos bajusz pedig olyan hosszúra kunkorodott az orra alatt, hogy akár a füle köré is feltekerhette volna. Fején a fekete, magas cilinder aránytalanul magasra nyúlt.

– Nagyon szeretnék egy vattacukrot – szipogta Norman. – De nincsen pénzem.

– Óh, hát, ezért pityeregsz! Kár lenne ezért itatni az egereket. Gyere, kapsz te is cukrot.

– Tényleg? Nahát, ez fantasztikus! – ujjongott a fiú, s talán még szökkent is egyet örömében.

– Csak gyere utánam! – az árus elindult hátra, a sátrak felé. A gyerekek, akik már megkapták az édességet szétszéledtek más érdekesség után kutatva.

– De, hát, a vattacukor készítő gép ott van – mutatott az előbbi helyre Norman. Mikor azonban odanézett, csak a hűlt helyét találta. Se gép, se egy teremtett lélek. – Ezt nem értem, az előbb még itt volt.

– Ne is törődj vele! Kövess! Te a legfinomabbat kapod, sokkal jobbat, mint a többiek.

Norman megörült a hírnek, és azonnal a kövér árus nyomába eredt. Követte a sátrak közé. Eltűntek a látogatók tömege elöl.

Az ösvényt buja növényzet és égig érő fák övezték. Ahogy haladt mögötte, a fények mintha eltompultak volna. Egyszeriben sötét lett, sejtelmes félhomály. Normant kirázta a hirtelen lehűlt levegő. Fázott. Ahogy kifújta száján a levegőt, látni vélte a leheletét. Csend honolt a sötét úton. Csak a szél mozgatta a fák ágait.

– Hová megyünk? – kérdezte, ám az árust már sehol sem látta. – Hahó! Hol van? – nem kapott választ. Kezdett kétségbeesni. Kavicsok sercegtek a talpa alatt.

Ekkor neszelést hallott a távolból. A hang irányába nézett, de semmit sem látott. Körülötte a sátrak elvesztek a szürkeségben. Reszketett a félelemtől. Minek jött ide? Miért nem maradt az anyja mellett? Vajon keresi már? Mondta neki, hogy eljön a cirkuszba, de vajon az anyja mikor fogja elkezdeni keresni? Bárcsak szólhatna neki valahogy! Bárcsak kijuthatna innen! Honnan jött? Melyik irányból? Kapkodta a fejét, de nem látta az utat tisztán. Már a bozótosban járt. Eltévedt.

Hirtelent a háta mögött termett valaki és megragadta a nyakát. Úgy szorította, hogy Norman alig kapott levegőt. Kapálózott, lábával próbálta megrúgni támadóját, de nem sikerült. Elemelkedett a földről. Érezte, ahogy sapkája leesik a fejéről.

– Neked a legfinomabb vattacukor jár! – suttogta a fülébe az árus.

A fiú próbált kiszabadulni a szorításából. Bátran küzdött, de a férfi erősebb volt nála. Egyre nehezebbé vált minden mozdulat. Ereje vészesen fogyott. Norman különös, ragacsos anyagot érzett a nyakán, ami lassan felsiklott az arcára. Beragasztotta száját, belefolyt a szemébe, majd ellepte az orrát. Vattacukor illatú volt. Pár pillanatig még érezte. Nem látta, csak érezte.

A stégen ültem és figyeltem, hogyan hullanak alá az elsárgult tölgyfalevelek. Óvatosan tette le őket a szellő a sima víztükörre, miután egy kicsit játszott velük. Az egyre növekvő vízgyűrűk lassan közeledtek felém, majd a parthoz csapódva megsemmisültek. Akárcsak a szerelmünk.

A kezdetén újult erővel vettem bele magam az élvezetedbe. Friss voltál, izgalmas, ismeretlen, én pedig kíváncsi és zabolátlan. Falni akartalak, minél többet megszerezni belőled. Te pedig hagytad, sőt kérted, mert élvezted. Persze, hiszen téged is furdalt a kíváncsiság, hogy milyen vagyok, mit rejtek igazán.

Bár egy pillanatra megrémített a félsz, hogy te is elmész, hogy újra csalódok, hogy ismét arcon csap az élet furcsa virtusából adódóan. De sokkal jobban érdekeltél, minthogy helyt adjak bármi kétkedésnek. Minek tenném? Addig élvezlek, amíg itt vagy, amíg csak nekem vagy, míg csak én vagyok neked. Megéltünk minden pillanatot.

Különös fény vagy, s furcsaságod olykor elvakított. De követtelek, s hagytam, hogy beboríts, hogy melegíts, hogy beragyogj teljeségeddel. Fürödtem benned, elvesztem benned. Talán nem is létezik nagyobb forróság. De mit számít mindez, gondoltam. Semmi sem érdekelt, csak amit velem tettél, amit rám sugároztál. Ragyogtál, csillogtál, boldog voltál, s nekem ez elég volt. Feltétel nélkül.

Sokáig égtem nagy lángon, tovább, mint máskor. Számomra is meglepő volt, hogy ilyen sokáig éltetni tudtál. Ételem voltál, s én elemed lettem. Belém bújtál, bennem nyugalmat találtál. Feltöltöttelek, s mindig rejtegettelek, ha menekültél. A világ gyakran üldözött karomba, ahol oltalmat kaptál, de közben te is adtál. Pedig sosem kértem, és te sosem kértél. Tudtam, hogyan adjak. Kérések helyett, szavak nélkül, a csendben mindent elmondtunk egymásnak. Tanultunk, s tanítottunk.

Aztán valami történt. Az a bizonyos pont, amikor elindulunk lefelé a lejtőn, s még meg tudjuk állítani a folyamatot. Máskor talán meg is tesszük, apró igazításokkal helyre pofozzuk, s ideig-óráig újra élvezzük a boldogságot, miközben tudat alatt érezzük, hogy ez már nem ugyanaz, mint az elején. Nem baj, ha nem ugyanaz. A mást is lehet szeretni, s olykor jó is a frissítés, ha szinten tartjuk az intenzitást. De mi újra elindultunk lefelé. Akkor fel se fogtam, de most már értem.

Mi változott? Minden és közben semmi. Egyszerre voltam az, aki mindig, de valahogy mégis új. Számodra új. Te is változtál, miközben maradtál ugyanaz a kincs. Csak már nem az én ékszerem voltál. Fogyatkozott a levegő, s gyengült a láng. Már nem volt közös érdek. Mindent elmondtunk, mindent megtanítottunk. Amit tudtam, átadtam, s amit adni tudtál, befogadtam. Hagyni kell, hogy elmúljon. Engedni kell, hadd menjen. Haladjon tovább az útján, ami keresztezte az enyémet, s egy rövid időre csatlakozott hozzá. Csak annyira, amíg szükségünk volt rá. Nem tovább.

Kegyetlen kötődés, a legrosszabb tényező. Engednem kell, hogy emlékké válj. Ott van a helyed a múltamban, ott, ahol lenned kell. Mennem kell tovább, s rád is sok, új élmény vár. Tőlem ennyit kaptál, én ennyit tudtam adni. Használd, tedd jobbá az életed! Tanulj belőle, s taníts másokat, ahogyan én is teszem! Ha arra kértél volna, vessek gátat az elkerülhetetlennek, csak fájdalmat okoztál volna mindkettőnknek. Nincs megállás, menni kell tovább. Sokszor fáj, de ettől leszel erős és bölcs. Válj azzá, amivé válnod kell!

A stégen ültem, és figyeltem, hogyan hullanak alá az elsárgult tölgyfalevelek. Forró tenyér tapintását éreztem a vállamon. Megfordultam, és megpillantottam jellegzetes mosolyát. Leült mellém, és együtt néztük a vízgyűrűk haláltáncát. Most ő tanít, ő éltet, ő lüktet bennem. Szomjazza szavaimat, melyeket ki sem kell mondanom.

~ Minerva Capitoliuma, 2015 április ~