A posta
Fürge léptekkel szedte a lépcsőket a régi épület falai között. Festett szőke haja minden lépésnél egyedi táncot lejtett a válla fölött. Lengett jobbra-balra, jobbra-balra.
Most járt először ebben az épületben. Sietett, így az első útba eső postára esett a választása, ellentétben a megszokottal, ahova egyébként járni szokott.
Az emeletre érve a múlt századi lengőkapun áthaladva egy hatalmas teremben találta magát. Hosszú oszlopok nyújtóztak a pókhálós mennyezetig, köztük ívelt, magas ablakok sorakoztak poros csipkefüggönyök mögött. Az egész hallban egy méter magas faborítású pult húzódott a fal mentén, bejárva az egész temet. A pulton tíznél is több ügyintéző ablak sorakozott egymás után. A kintről beszűrődő fény megvilágította a levegőben szállingózó porszemeket.
A lány léptei tompán koppantak a kőpadlón, s visszhangzottak az üres teremben, ahogy elindult a megszámozott ablakok felé. Bizonytalan pillantást vetett az elsőre, de ott egy lelket sem látott. A fekete forgószék magányosan állt a második ablak mögött is. Mikor a harmadik elé lépett, meglátta a papírok fölé görnyedő, termetes nőalakot.
– Elnézést, szeretnék feladni egy levelet – szólította meg határozottan, mire a nő komótosan felemelte a fejét. Tekintete közönyös volt, arcának barázdáit az idő mélyebbre húzta, mint festő a legerősebb ecsetvonást. Haja ősz szálakkal tarkított, szürke kontyban ért össze a feje tetején.
– Tessék csak jönni, kedveském! – szólalt meg negédesen, míg száraz, cserepes ajkai széles vigyorra húzódtak, s előtűntek sárga, hegyes fogai.
A lány közelebb lépett, kivette táskájából a fehér borítékot, és a pultra helyezte. Szépen becsúsztatta az ablak résén át az asszony elé, majd várta az összeget, amivel tartozik. Görbe ujjak indultak a levél felé, s a fekete, repedezett körmök úgy siklottak végig rajta, akár egy szeleburdi diáké az iskolatáblán. Göcsörtös ujjaival körbeforgatta a levelet, elől-hátul megnézte, majd a lányra emelete hátborzongató tekintetét.
– Más nem lesz?
– Csak ez az egy – felelte a lány, és kezdett egyre türelmetlenebb lenni. Idegesítette a kövér asszony lassúsága. Minden mozdulata egy örökkévalóságnak tűnt.
Amíg a lány azon tanakodott, mennyi időbe telik egy egyszerű levélfeladás, a háta mögül különös hangot hallott, és egy pillanat múlva valami elviharzott mellette. A szívéhez kapott, annyira megijedt. A hang után nézett, aminek a gazdája eltűnt a pult mögött. Az asszony hátra fordult, és valakihez vagy valamihez beszélni kezdett. Termetes mérete mindent kitakart maga mögött.
– Mi volt ez? Maga is látta? Kihez beszél? – kérdezte levegő után kapkodva az ijedt lány.
A kövér asszony megfordult, karján egy fekete, piros csőrű hollóval. A lány ekkor megkönnyebbült. Csak egy madár volt, semmi más. Milyen buta, hogy így megrémült egy ártatlan állattól, mondogatta magában.
– Nahát, csak egy holló. Nem is tudom, mit hittem – mondta zavart mosollyal. Azonban már tényleg menni készült. – Kérem, mennyibe kerül ez a levél? Most már sietnem kell. – Sürgette az asszonyt. A pénztárcájában matatott, aprópénzek csörögtek a mélyén. – Nézze, itt van négyszáz forint, ennyi biztosan elég lesz. Vissza sem kell adnia, de nekem most már igazán mennem kell.
Kiszórta a fémpénzt a pultra, kapkodva számolni kezdte. A nő hangtalanul figyelte a lányt. Karján a holló ide-oda forgatta a fejét. Jobbra-balra, jobbra-balra. Miután kellőképpen elrendezte a pénzt, a lány felnézett az asszonyra, aki továbbra is mereven bámulta őt.
Ekkor vette észre a holló külsejét. Tollazata csapzott, lába sebes, csőre véres volt, a szeme helyén pedig nem látott mást, csak a tátongó, fekete ürességet. Ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy nincs tovább maradása. Sürgősen el kell tűnnie innen.
– Én most megyek. Minden jót! – azzal sarkon fordult, és lépteit megszaporázva igyekezett kijutni a teremből. A hall közepén tartott, amikor a nő utána kiáltott. Nem figyelt rá, csak arra tudott gondolni, hogy mielőbb elhagyja az épületet.
Éppen a lengőkapu korlátjáért nyúlt, talán már meg is érintette, amikor valaki megragadta a hajánál fogva, és visszarántotta. Hanyatt esett a földre, látta, hogy az öregasszony magasodik fölé, és elégedett vigyort ölt visszataszító arcára.
– Nem akartam semmi rosszat, engedjen el! – kiáltotta a lány, és a padlón kúszva hátrált a közeledő asszony elől.
A vénasszony továbbra is csak mosolygott a kétségbeesett lányra, aztán tekintetét a pulton várakozó madárra emelte. Ezt látva a lány ijedten fordult hátra. Még látta, ahogy a szörnyeteg türelmesen vár gazdája engedélyére.
– Ebédidő, drágaságom! – hangzott az utasítás.