Virágok
Izgatottan lépett be a virágárushoz. Fontos volt számára, hogy szép virágot vegyen, de az izgalom valódi oka nem ez volt. A virág csak egy eszköz, csak egy apró része ennek a napnak és a naphoz tartozó eseménynek.
Ezen a napon újra meglátogatja, ismét találkozhatnak. Bár nem úgy, mint régen, de ezzel is beéri. Ha valamihez makacsul ragaszkodott, az ez a nap volt. Egy olyan esemény, aminél fontosabb semmi sem lehet, ami elé semmi sem tud befurakodni. Minden évben ezen a napon találkozniuk kell.
A virágárus gondosan becsomagolta a virágokat. A férfi nem kért sem celofánborítást, sem más felesleges cicomát. Nem szerette a giccset, nem tűrte el, hogy a valódi mondanivalóról elvonja a figyelmet pár rikító, flancos masni vagy csillámló apróság. A természetesség híve volt. Két csokorral távozott a boltból.
Emlékek törtek rá az út alatt, míg a kocsival átért a város másik végére. Oly régen volt már mindez, s mégis oly elevenen élnek benne, mintha a napokban történtek volna. Édesanyja nyakas nő volt, sokszor veszekedtek emiatt, mivel mindketten igen határozott egyéniségek voltak. Emellett ízig-vérig nő volt, mindig tudta, mikor mire van szüksége a fiának, akár érzelmi támogatás és törődés, akár némi szabadság volt az. Ha nem ilyen asszony lett volna, akkor is tündérként tekintett volna rá, így viszont csodálattal gondolt rá, s ez az érzés azóta is benne él, akárhányszor eszébe jut az anyja.
Leparkolt az út szélén, és kiszállt a hidegbe. A hó ekkorra olyan sűrűn hullt, hogy félő volt, ha nem igyekszik, az utakon hamarosan nehéz lesz közlekedni. Szapora léptekkel ment be a vaskapun, talpa alatt ropogott a hó és a jeges kavicsok. A temető fenyőfáit vastag cukormázként fedte be a hó.
Megállt az egyik sírhely mellett, finom mozdulatokkal letakarította róla a havat. Óvatosan kicsomagolta a virágokat, és a kővázába helyezte. A sárga rózsák úgy ragyogták be a sírt, akár a napfény. Ezek voltak az anyja kedvencei. Olyanok, akár a nő maga. Karácsony előtt három nappal ment el, éppen ma. Azóta minden éven ekkor eljön hozzá, elhozza a sárga rózsákat, és beszél hozzá. Nem hangosan, csak ő hallja, és biztosra veszi, hogy az édesanyja is. Ez most csak róluk szól, újra együtt, egymást nem feledve.
Már vacogott a hidegtől, de nem érdekelte. Órák teltek el így csendben, mire kisétált a temetőből. Kocsija körül megmagasodott a hó. Letisztította az autót, s könnyedén elindult az úton, a hó nem okozott problémát. Mintha most semmi sem akadályozhatná. Volt vele valami különös erő, valami megújult energia. Tudta, hogy miért van ez.
Eredetileg haza indult, azonban egy kósza gondolat arra késztette, hogy irányt váltson. Miért is ne? Talán éppen itt van már az ideje.
Hamarosan megállt az egyik kisutcában. A hó gyengéden szállingózott továbbra is. Kivett valamit a kocsiból, és besietett a házba. Bekopogott az ajtón, ahol pár pillanat múlva egy nő jelent meg.
– Ma nem számítottam rád. Azt hittem, magányra vágysz ezen az estén – szólt gyöngéden, de meglepetten.
A férfi maga elé vette a csomagot és a zsírpapírból piros tulipánokat hámozott ki. Kedvesének ez volt a kedvence.
– Jártam a temetőben, de most már itt vagyok, és ha megengeded, itt is tölteném az estét. Anyám is így akarná.
A nő elmosolyodott, és örömmel engedte be a váratlan vendéget.
Egész éjszaka havazott.
~ Megjelent: Minerva Capitoliuma, 2016 január ~
