Norman
A kerítésnél leskelődött, majd mikor a jegyellenőr egy óvatlan pillanatban elmerengett, gyorsan belopózott mögötte. Elégedettséggel töltötte el, hogy sikerült kijátszania, és alig várta, hogy bevehesse a varázslatos cirkuszt. Be akarta szippantani az illatát, érezni a lüktetését, átélni a pompa és a csillogás minden pillanatát.
Norman koszos utcagyerek volt. Foltos sapkája alatt a haja kócos és zsíros, ruhája szakadt, bőre mosdatlan. Két éve került az utcára, azóta sikátorokban húzta meg magát az anyjával. Párnája a piszkos kabátja, ágya egy kartonpapír és némi újság volt. Éjszakánként a csillagos eget bámulva arról álmodozott, hogy egy nap kiemelkedik a mocsokból, egészen fel a dicsőségig. Nem lesz többé nincstelen koldus. S lám, egy nap megérkezett városukba a híres cirkusz. Ez volt a nagy lehetőség Norman számára. Bármilyen munkát elvállalt volna, még az állatok ganajozását is, csakhogy befogadják, és elhagyhassa ezt a várost. A régi életét, a szegénységet, a mocskos utcákat. Tiszta ágyban aludni, világot látni, pénzt keresni, ha távolról is, de segíteni édesanyját, csak ez lebegett a szeme előtt.
Miután kellő távolságra került az ellenőrtől, felegyenesedett, és belevetette bele magát a cirkusz sűrűjébe. Bármerre nézett, csodálatos fényeket látott. Hosszúlábú cingár, félmeztelen férfiak, tüzet fújó kacér lányok, késekkel ügyeskedő legények látványa nyűgözte le. Bárcsak ő is közéjük tartozna! A távolban hatalmas óriáskerék magasodott. Minden olyan varázslatos volt, akár a mesében.
Körülötte kacagó felnőttek, ajándékokat cipelő és édességeket majszoló gyerekek haladtak el. Gyomra hangosan felmordult. De szeretne enni valamit! S ekkor meglátta. Nem messze tőle, gyerekek gyűrűjében, ott állt a vattacukorárus.
Mit nem adna egy ínycsiklandozó, hatalmas, rózsaszín vattacukorért! De finom lehet! Ahogy így álmodozott, a nyála is kicsordult a szája szélén. Észre sem vette, hogy lábai önkénytelenül az árushoz vitték, és már ő is ott sorakozott a többi izgatott gyerek között.
– Anya, veszel nekem vattacukrot?
– Apa, én is kérek! Egy kéket kérek! És egy pirosat is!
Hallotta, ahogy a többi gyerek könyörög a szüleinek. Ekkor döbbent rá, hogy egy vasa sincsen. Nem tudja megvenni magának a rózsaszín vattacukrot. Szomorú lett, szája legörbült, és búsan elsomfordált. Ahogy piszkos inge ujjával elmorzsolt egy könnycseppet, valaki megérintette a vállát. Ijedten fordult meg, azt hitte, lebukott a jegyellenőr előtt. Azonban nem az ellenőr, hanem a vattaárus magasodott fölé.
– Miért búslakodsz, kisfiam? – mosolygott rá a férfi. Hasa akár egy óriási boroshordó, úgy türemkedett ki nadrágjából. Lábai szokatlanul rövidek és tömzsik voltak. A kacifántos bajusz pedig olyan hosszúra kunkorodott az orra alatt, hogy akár a füle köré is feltekerhette volna. Fején a fekete, magas cilinder aránytalanul magasra nyúlt.
– Nagyon szeretnék egy vattacukrot – szipogta Norman. – De nincsen pénzem.
– Óh, hát, ezért pityeregsz! Kár lenne ezért itatni az egereket. Gyere, kapsz te is cukrot.
– Tényleg? Nahát, ez fantasztikus! – ujjongott a fiú, s talán még szökkent is egyet örömében.
– Csak gyere utánam! – az árus elindult hátra, a sátrak felé. A gyerekek, akik már megkapták az édességet szétszéledtek más érdekesség után kutatva.
– De, hát, a vattacukor készítő gép ott van – mutatott az előbbi helyre Norman. Mikor azonban odanézett, csak a hűlt helyét találta. Se gép, se egy teremtett lélek. – Ezt nem értem, az előbb még itt volt.
– Ne is törődj vele! Kövess! Te a legfinomabbat kapod, sokkal jobbat, mint a többiek.
Norman megörült a hírnek, és azonnal a kövér árus nyomába eredt. Követte a sátrak közé. Eltűntek a látogatók tömege elöl.
Az ösvényt buja növényzet és égig érő fák övezték. Ahogy haladt mögötte, a fények mintha eltompultak volna. Egyszeriben sötét lett, sejtelmes félhomály. Normant kirázta a hirtelen lehűlt levegő. Fázott. Ahogy kifújta száján a levegőt, látni vélte a leheletét. Csend honolt a sötét úton. Csak a szél mozgatta a fák ágait.
– Hová megyünk? – kérdezte, ám az árust már sehol sem látta. – Hahó! Hol van? – nem kapott választ. Kezdett kétségbeesni. Kavicsok sercegtek a talpa alatt.
Ekkor neszelést hallott a távolból. A hang irányába nézett, de semmit sem látott. Körülötte a sátrak elvesztek a szürkeségben. Reszketett a félelemtől. Minek jött ide? Miért nem maradt az anyja mellett? Vajon keresi már? Mondta neki, hogy eljön a cirkuszba, de vajon az anyja mikor fogja elkezdeni keresni? Bárcsak szólhatna neki valahogy! Bárcsak kijuthatna innen! Honnan jött? Melyik irányból? Kapkodta a fejét, de nem látta az utat tisztán. Már a bozótosban járt. Eltévedt.
Hirtelent a háta mögött termett valaki és megragadta a nyakát. Úgy szorította, hogy Norman alig kapott levegőt. Kapálózott, lábával próbálta megrúgni támadóját, de nem sikerült. Elemelkedett a földről. Érezte, ahogy sapkája leesik a fejéről.
– Neked a legfinomabb vattacukor jár! – suttogta a fülébe az árus.
A fiú próbált kiszabadulni a szorításából. Bátran küzdött, de a férfi erősebb volt nála. Egyre nehezebbé vált minden mozdulat. Ereje vészesen fogyott. Norman különös, ragacsos anyagot érzett a nyakán, ami lassan felsiklott az arcára. Beragasztotta száját, belefolyt a szemébe, majd ellepte az orrát. Vattacukor illatú volt. Pár pillanatig még érezte. Nem látta, csak érezte.