Hazafelé II.rész
Niki továbbhaladt a fő úton, közben az előbbi pillanatok még kuszán kavarogtak fejében. Most már jobb ötletnek tűnt elfogadni az osztálytársa ajánlatát, aki el akarta kísérni egy darabig. Már bánta, hogy visszautasította, most nagyon jó lett volna, ha valaki vele van, és nem egyedül kell átvészelnie ezeket a perceket.
Ekkor egy kopottas, viharvert házikó előtt haladt el. Az épület vagy száz éves volt, és nem lehetett eldönteni, laknak-e benne vagy sem. Az omladozó falak és a kitört ablakok arra utaltak, hogy üresen áll, viszont a kerten látszott, hogy rendszeresen gondozzák, rózsákkal és ibolyákkal díszítették ki. Már máskor is látta ezt a házat, de eddig csak nappal és csak elhaladtak előtte kocsival, így különösebben nem foglalkozott vele. Már majdnem elhagyta a kerítést, amikor egy hang szólította meg.
– Eltévedtél? – kérdezte a rekedt hang.
Niki hátán végigfutott a hideg és karján megremegtek a szőke szőrszálak. Nem mert hátranézni. Ám a hang folytatta:
– Kislányoknak nem való ilyen későn az utcán sétálni. Tán keresel valakit?
Niki erőt vett magán, és csigalassúsággal megfordult. A púpos öregember a bejárati ajtóból szólt hozzá. Egy vén furkósbotra támaszkodott, arcába kissé belelógtak hosszú, ősz fürtjei.
– Nem én. Éppen hazafelé tartok.
Niki visszafordult, hogy folytathassa útját. Remélte, hogy ennyivel lezárta a beszélgetést. Ám az idős ember újra megszólította:
– Ha éhes vagy, megkínálhatlak valami finomsággal.
A lány megfordult, hogy udvariasan visszautasítsa a meghívást:
– Köszönöm, de… – az öregember már a kertkapuban állt. Niki meglepődött, hogyan ért oda ennyi idő alatt az ajtóból, amikor láthatóan bottal jár – Nem kérek semmit. Nagyon kedves a bácsi, de sietek haza. Ahogy mondta, már nem lenne szabad kint lennem.
Ismét megfordult és megszaporázta lépteit. Minél messzebbre akart jutni ettől a bizarr öregembertől. Bárcsak már otthon lenne!
– Ne siess annyira, kislány! – A hangot egészen közelről hallotta, olyan közelről, mintha a férfi mögötte állna.
Megfordult, mert nem tudta mire vélni a dolgot. Ekkor meglátta. Az öreg ott állt tőle egy karnyújtásnyira; a lány hátrahőkölt az ijedtségtől. Niki most meglátta, amit a félhomályban nehezen tudott kivenni, az öregember rusnya, sápadt arcát. Ősz haja egészen a melléig ért, míg feje búbja kopasz volt. Az arcán mély ráncok ültek, az orrán pedig hatalmas bibircsók éktelenkedett. Botja leginkább egy száraz kóróra hasonlított, sétapálcának teljesen alkalmatlan. – Ezek a mai fiatalok mindig úgy sietnek – ekkor zsebéből előhúzta másik kezét, s tenyeréből csillogó port fújt Niki arcába. A világ elsötétült és a lány ájultan rogyott le a nyirkos macskakőre.
(A történet itt folytatódik)
(A történet itt folytatódik)