A stégen
A stégen ültem és figyeltem, hogyan hullanak alá az elsárgult tölgyfalevelek. Óvatosan tette le őket a szellő a sima víztükörre, miután egy kicsit játszott velük. Az egyre növekvő vízgyűrűk lassan közeledtek felém, majd a parthoz csapódva megsemmisültek. Akárcsak a szerelmünk.
A kezdetén újult erővel vettem bele magam az élvezetedbe. Friss voltál, izgalmas, ismeretlen, én pedig kíváncsi és zabolátlan. Falni akartalak, minél többet megszerezni belőled. Te pedig hagytad, sőt kérted, mert élvezted. Persze, hiszen téged is furdalt a kíváncsiság, hogy milyen vagyok, mit rejtek igazán.
Bár egy pillanatra megrémített a félsz, hogy te is elmész, hogy újra csalódok, hogy ismét arcon csap az élet furcsa virtusából adódóan. De sokkal jobban érdekeltél, minthogy helyt adjak bármi kétkedésnek. Minek tenném? Addig élvezlek, amíg itt vagy, amíg csak nekem vagy, míg csak én vagyok neked. Megéltünk minden pillanatot.
Különös fény vagy, s furcsaságod olykor elvakított. De követtelek, s hagytam, hogy beboríts, hogy melegíts, hogy beragyogj teljeségeddel. Fürödtem benned, elvesztem benned. Talán nem is létezik nagyobb forróság. De mit számít mindez, gondoltam. Semmi sem érdekelt, csak amit velem tettél, amit rám sugároztál. Ragyogtál, csillogtál, boldog voltál, s nekem ez elég volt. Feltétel nélkül.
Sokáig égtem nagy lángon, tovább, mint máskor. Számomra is meglepő volt, hogy ilyen sokáig éltetni tudtál. Ételem voltál, s én elemed lettem. Belém bújtál, bennem nyugalmat találtál. Feltöltöttelek, s mindig rejtegettelek, ha menekültél. A világ gyakran üldözött karomba, ahol oltalmat kaptál, de közben te is adtál. Pedig sosem kértem, és te sosem kértél. Tudtam, hogyan adjak. Kérések helyett, szavak nélkül, a csendben mindent elmondtunk egymásnak. Tanultunk, s tanítottunk.
Aztán valami történt. Az a bizonyos pont, amikor elindulunk lefelé a lejtőn, s még meg tudjuk állítani a folyamatot. Máskor talán meg is tesszük, apró igazításokkal helyre pofozzuk, s ideig-óráig újra élvezzük a boldogságot, miközben tudat alatt érezzük, hogy ez már nem ugyanaz, mint az elején. Nem baj, ha nem ugyanaz. A mást is lehet szeretni, s olykor jó is a frissítés, ha szinten tartjuk az intenzitást. De mi újra elindultunk lefelé. Akkor fel se fogtam, de most már értem.
Mi változott? Minden és közben semmi. Egyszerre voltam az, aki mindig, de valahogy mégis új. Számodra új. Te is változtál, miközben maradtál ugyanaz a kincs. Csak már nem az én ékszerem voltál. Fogyatkozott a levegő, s gyengült a láng. Már nem volt közös érdek. Mindent elmondtunk, mindent megtanítottunk. Amit tudtam, átadtam, s amit adni tudtál, befogadtam. Hagyni kell, hogy elmúljon. Engedni kell, hadd menjen. Haladjon tovább az útján, ami keresztezte az enyémet, s egy rövid időre csatlakozott hozzá. Csak annyira, amíg szükségünk volt rá. Nem tovább.
Kegyetlen kötődés, a legrosszabb tényező. Engednem kell, hogy emlékké válj. Ott van a helyed a múltamban, ott, ahol lenned kell. Mennem kell tovább, s rád is sok, új élmény vár. Tőlem ennyit kaptál, én ennyit tudtam adni. Használd, tedd jobbá az életed! Tanulj belőle, s taníts másokat, ahogyan én is teszem! Ha arra kértél volna, vessek gátat az elkerülhetetlennek, csak fájdalmat okoztál volna mindkettőnknek. Nincs megállás, menni kell tovább. Sokszor fáj, de ettől leszel erős és bölcs. Válj azzá, amivé válnod kell!
A stégen ültem, és figyeltem, hogyan hullanak alá az elsárgult tölgyfalevelek. Forró tenyér tapintását éreztem a vállamon. Megfordultam, és megpillantottam jellegzetes mosolyát. Leült mellém, és együtt néztük a vízgyűrűk haláltáncát. Most ő tanít, ő éltet, ő lüktet bennem. Szomjazza szavaimat, melyeket ki sem kell mondanom.
~ Minerva Capitoliuma, 2015 április ~
