Metró-kapcsolatok
Munka után fáradtan huppantam le a metró egyetlen még szabad helyére. Akarva-akaratlanul is észrevettem, hogy a velem szemben ülő lány sír. Nem hangosan, csak magában pityereg. A jobbján egy kendős, botos néni; nem foglalkozik vele. A ballján egy egyetemista srác, hatalmas füllhallgató a fején, élvezi a saját kis világát. Talán segíthetnék a lánynak. Hosszú, barna haja az arcába lógótt, mégis láttam, ahogy könnyei megcsillantak a a mestreséges fényben, melyek lecsorogtak pirospozsgás arcán. Gyorsan feltörölte őket, mielőtt rajtam kívül más is észre vehette volna. Valószínűleg nem akar róla beszélni, ám bennem mégis ott motoszkált a gondolat, hogy biztosan jól esne neki, ha valaki foglalkozna vele, csak nem mer segítséget kérni. Ahogy ott magamban latolgattam, mit tegyek, egyszer csak elővett a táskájából egy keménykötésű vékony dokumentukot. Ahogy ott forgatta, sikerült elolvasnom a feliratot: Állami nyelvvizsga bizonyítvány. Maga elé tartotta, szája mosolyra húzódott, és szívéhez szorította a dokumentumot. Ekkor felnézett, én pedig elkaptam a tekintetemet. Éppen az a megálló következett, ahol le kell szállnom, tudatta velem a hangosbemondó. Felkeltem a helyemről, de a tömegben csak lassan tudtam az ajtó felé haladni. Ráadásul egy magas, hosszú szőke hajú rocker srác még csak meg sem akart mozdulni, pedig láthatóan nem igyekezett leszállni. „Az ajtók a jobb oldalon nyílnak” – hallottam a hangot. Megindult a tömeg egy része, és a szőke továbbra sem mozdult.
– Ne haragudj, átengednél? – kértem udvariasan, ám nyomatékosan.
– Bocsánat, elméláztam. Tessék csak – lépett hátra.
Ahogy a metró mozgólépcsőjén haladtam felfelé és a szél az arcomba csapott, eszembe jutott a lány, aki annyira örült a nyelvvizsgájának, hogy idegenek között elsírta magát. A szülei biztosan büszkék lesznek rá. Remélem, ő is büszke magára.